kultúra

Árnyjáték, „i” betű, és a sajátos lengyel fekete humor Pécsett

szerző: Hárságyi Margit
május 1, 2017
kommentek: 0

Árnyéknak Árnya – az indonéz wayang kulit játék története (fotó. Tóth László / Facebook @karakulitfestival))

Varázslatos élményekben merítkezhettünk a pécsi Karakulit Árny-játék Fesztivál előadásain, bábjátszással, fények és árnyak világával, ősi kultúrákkal találkozhattunk. Az Indonéz szigetvilágból érkezett alkotók, kínai, indiai, szlovák, lengyel, török, spanyol művészek hozták el sokszor több ezer éves kultúrájuk lenyomatait.

Ők nem csupán bemutatják, hanem őrzik, sokszor feltámasztják a tűnőben lévő bábjátszás sajátos formáit, előadásaik hosszú órákon, napokon, sőt heteken keresztül is tarthattak a helyi lakosság részvételével kísérve. Az internet elterjedésével azonban a jelképekben dúskáló színpadi jelenetek iránt is csökkent az érdeklődés, de mindenütt volt, aki tovább vigye, kutassa és gyakran felélessze a hagyományt.

Így volt ez a török karagöz vásári játékkal is, mely idén ötszáz éves. Ez adta az ötletet Pilári Gábornak, a Márkus Színház vezetőjének: csatlakozni az isztambuli évfordulós eseményekhez Pécsett, egy városban, ahol a bábjátszásnak remek múltja és jelene van. Kelet és nyugat, távoli világok találkoztak itt, a szemlélő valóságos világ körüli útra kelt a rendkívüli fellépőkkel, történetekkel.

Legszívesebben minden szereplővel külön beszélgettem volna, választásomat a lengyel nyelv, kultúra iránti elkötelezett szimpátiám okolja mindössze.

Tadeusz Wierzbicki (forrás: tadeuszwierzbicki.eu)

Hogy mire képes például az „i” betű, megtudhatjuk a lengyel Tadeusz Wierzbicki teltházas előadásán, melyet pisszenés nélkül, időnként kuncogva, felcsattanó tapsokkal kísért a fiatalokból álló közönség. A néhány másodperces jelenetek filozofikus gondolatait jócskán fűszerezte a dolgok fonákját értő sajátos lengyel fekete humor. Az „i” betű mozgatásával életre kelt fakírt, falakat döntögetőt, 87 másodperc alatt Földet kerülőt és még sorolhatnánk. A költészet és valóság határán kis fénypontok, hullámzó vonalak, geometriai formák, sokszor egy egész élet története. A fesztivált szervező Márkus Színház emeletén beszélgettünk.

A bábszínházi rendező, költő, festőművész elmélyült gondolatai a lehető legalkalmasabb környezetben születnek. Erdő övezte völgyben, folyó mellett mindössze kilenc ház, alig falucska. Itt többnyire az őzek és a nyulak látogatnak csak el a folytonos alkotói tervekben élő művész Tadeusz Wierzbicki tanyájára Łódźtól, a nagy iparvárostól mintegy 60 kilométerre. Kitűnő, értő partnerekre lelt Pécsett a lengyel művész!

– Nagy öröm volt számomra a szlovák egyetemisták megkeresése, velük együtt dolgoztam egy rövid ideig, egymás reakcióiból építkeztünk – mesél a közös munkáról. – Sok volt a vitánk, ez számomra az igazi érték, nem az, hogy kitalálom és színre viszem egyedül. Ezért értékeltem a tegnapi közönség érdeklődését is, hiszen előadás után ők is elkezdtek velem együtt vagy velem szemben gondolkodni, nem csupán a technika érdekelte őket, mellyel szívesen megismerkedtek.

Tadeusz Wierzbicki portré (fotó: Szentendrei Antal / Facebook @karakulitfestival)

– Nagyon lassú folyamat volt, mire kialakult az előadás. Változtak a miniatúrák, a grafikai formák, a szcenográfia és a cím is. Először volt a TiTi Taa, a kínai árnyjátékok nyomán iskolás gyerekekkel, aztán a Pont és vessző színház, ezt már egyetemistákkal hoztuk létre. Az „i” egyfajta emlékgyűjtemény, mely összefogja az én fényvisszaverődéssel kapcsolatos mozgástanulmányaimat. Minden kis etűd egy különálló világ, problémakör, egyfajta konkrét vizuális költészet. Az „i” annak köszönhető, hogy minimalista voltam. Amikor megszületett, jöttek a történetek, a kifejezésmód gazdagítása. A legegyszerűbb jelekkel kezdtem, a célom az volt, hogy felébresszem a néző képzeletét, mert velük beszélgetek virtuálisan. Amikor elkezdtem a miniatúrákat, nem volt rövid forma a hetvenes években, hiszen a reklám is legalább kétperces volt. Miközben megjelennek az absztrakt humor képei, a közönségben emlékeket szeretnék ébreszteni, s hivatkozom a szokásokra, a bevett vélemények megkérdőjelezésére.

– Egyfajta vita is ez, egy harc, küzdelem, ahogy a kritikusok írják, az egész élet.
– Én a hazámban margóra kerültem valahogy, a lengyel valóságon kívülre. Többször utaztam, felléptem távoli országokban, mint otthon. Egyik bábszínész kollegám mondta, „Tadeusz, te egy magányos személyiség vagy, ott is hagyunk magányodban”.

– Miért választotta pont az árnyszínházat?
– A vizuális költészetet szerettem volna megjeleníteni, egy módot arra, hogyan lehet a legtöbb figurát mozgatni, életre kelteni. Ezt kerestem, s itt segített a gyerekkorom is. Egy kétszáz éves kunyhóban laktunk, a gerendák inogtak-binogtak benne az öregségtől, mikor járkáltunk benne. Délutánonként a fejünk fölött beesett fényben egy kis tükörrel játszottam, és a kemence falán árnyak jelentek meg, különös formákat öltve, mozgattam őket. Mindez ottmaradt az emlékeimben, később gyerekekkel dolgoztam bábszínházban, az árnyak érdekelték őket a másik oldalról, hogy is néznek ki onnan, s akkor beugrott, hogyan lehet megteremteni az árnyakat. Aztán a rajzfilmrendezések figurái is felvetettek hasonló gondolatokat. Találkoztam a legnagyobb, az úttörő szerepet betöltő lengyel bábosokkal, ők nem csupán bábokkal dolgoztak, könyvet is kiadtunk együtt, mindenki a saját eszközeiről írt.

Tadeusz Wierzbicki (forrás: tadeuszwierzbicki.eu)

– Népszerű Lengyelországban az árnyszínház?
– Mostanában kezdődik valamiféle érdeklődés. Lengyelországban ritka, nagyon érdekes próbálkozások voltak az árnyszínház nyelvén, mostanában fiatalok fogtak bele. Érthető is, mert ez a gondolatok, a képzelet színháza, ezért érdekli őket ennyire, de lehet, hogy nem pontos a képem róluk, hiszen én a világon, a kapcsolatokon kívül élek.

– Ez egy elhatározás miatt van így?
– Így alakult. Csak kezdetben vándoroltam kissé, aztán ebben a faluban letelepedtem. Ez egyfelől remek megoldás, hiszen minden figyelmemet összpontosíthatom arra, amit éppen alkotok, de ugyanakkor unalmas, gyötrő a magány, hiszen nem tudok senkivel arról beszélni, ami éppen foglalkoztat. Nem vettek komolyan, mit is akarok én a kis tükrökkel, lámpákkal. Sokféle saját egyedi technikát is kipróbáltam, foglalkoztatott az elektrosztatikusság, amikor a figurák szinte önálló életre kelnek a képernyőn, s ebből egyfajta képszerű festészet született, mert az alakok folyton változtatták képlékeny alakjukat. Ezt minden esetben zenével kötöttem össze, zeneszerző barátaimmal együtt gondolkodtam Varsóban, az őszi fesztiválokon. Gyakran meghívnak egy egy előadásra a filmművészeti főiskolák, a nagy kiállítóközpontok, de ezek ritka alkalmak, egyszer-kétszer évente.

 

– Mi adott erőt ahhoz, hogy mégis csinálja tovább, hogy ne adja föl „elég volt ebből” legyintéssel?
– Kicsit furcsa volt ez, mert sokszor lemondtam a folyatásról, aztán ismét megjelent valami a fejemben, és visszatértem. Soha nem kaptam színházaktól vagy máshonnan pénzt, egy vadember vagyok, és kész. Külföldre sokszor többen hívnak. Valószínűleg az én hibám is, mert nagyobb port kellett volna kavarni saját magam körül, ezt sem tettem, és nem akartam illeszkedni, belesimulni olyan környezetekbe, melyekkel nem értettem egyet. Mostanában meséket jelenítek meg, a szereplők az árny és a fény határán mozognak, a fejük fényben jelenik meg, a többi árnyékban marad, egyre kisebb felületben gondolkodom, melyekhez nem kell színpad, elég egy táska is.

– Honnan szerzett tudomást erről a pécsi fesztiválról?
– A szervezőktől kaptam egy meghívó levelet.

– Akkor egy elismert művész, hiszen itt a világörökség címmel rendelkező kínai, indiai társulatok, az ötszáz éves török árnyjátékosok mellett szerepelhet. Ők természetesen hozták a saját vallásuk, kultúrájuk, szokásaik mondaviláguk figuráit, a jeleneteket, melyekkel együtt merítkezhettünk a távoli világokban. Rangos szereplőkkel együtt lépett itt fel.
– Számon tartanak a német Árnyjáték Színházi Központban, Stuttgartban, ott számos publikáció is megjelent rólam. Féléves kiállításuk is volt az árnyszínházi produkciókból és irodalomból. Az árnyjátékok történetét és a mai világát mutatták be. Idén Észtországba, Litvániába kaptam meghívást. Ezt a pécsi előadást tavaly ősszel mutattam be legutóbb, jó lenne otthon is gyakrabban, legalább havonta játszani, mert így veszít értékéből a kihagyás miatt, mint ahogy egy focista is rosszabbul játszik, ha csak félévente van egy meccse. Egy hónapon keresztül készültem erre a fellépésre, építettem újra a szerkezetét, a képernyő méretét, de szívesen játszanám másként. Mint mindig, most is elégedetlen vagyok saját produkciómmal.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*