Nemrég ért véget a XI. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó, a tánc minden színével, formájával találkozhattak a rajongók, akik sokan voltak, a változatos helyszíneken többnyire telt házas előadásokon kaptak vastapsot a táncosok, akik ha csak tehették meg is táncoltatták a közönséget is a bolgár, görög és magyar táncházakban. Az egyhetes rendezvénysor két fénylő pontját választottam, A makrancos hölgyet és a Kabarét.
A Pécsi Balett rendkívüli éve 2017, hiszen elkezdődött önálló életük, most már minden tőlük függ, ők szervezik az idén már 56 éves együttes munkáját, napjait, hónapjait. Újjászületik tehát az Eck Imre megálmodta Pécsi Balett.
A makrancos hölgy (fotó: Rajnai Richárd)
A makrancos hölgy: nem véletlen a választás, hogy a Tánctalálkozó pont egy örökbecsű remekművel kezdődik, melynek emberi igazságai, keresései és ítéletei minden korban érdekesek, sokszor húsba vágóak. Párkeresés – férfi és nő, ki kit győz le, ki tartja a gyeplőt kézben, és főként hogyan. A sok furfang végül is győz, de mindenki úgy érzi, nyert. Egy okos nő keringése különböző élethelyzetekben. S mindezt hogyan lehet a tánc nyelvén elmondani a közönségnek? Úgy, ahogy a Pécsett először dolgozó koreográfus megfogalmazta: “Megpróbáljuk a reneszánsz csodáját a XXI. századi forma- és mozgásvilágán keresztül úgy bemutatni, hogy Shakespeare szelleme ne vesszen el, de jelen világunk ritmusa a nézőink száját a fülükhöz, ülepüket pedig a székhez ragassza” – mondja Földi Béla Harangozó-díjas művész. Hasonló tapasztalást osztott meg Eck Imre is, amikor a kezdetekben gyakran készítettünk felvételeket bemutatóikról a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójában egyszer azt mondta: „addig jó a balett, amíg nem kezded érezni, hogy rajzszögek vannak a feneked alatt”.
Nos ez ebben az esetben teljességgel lehetetlen, mivel a zene, a színpadképek, a díszletek olyannyira sodorják a nézőt, hogy csak a fantasztikusan akrobatikus mozgásokkal és jellemrajzokkal táncolt – szép, hosszú lábú, táncosoknál nem megszokottan meglepően magas szereplők tréfás, sokszor bosszús, néha ijesztően durva jelenteit észleli. A jelentek oly mértékben változnak, hogy jól kiszámított módon éppen megértjük a helyzetet, s már rohanunk is tovább, hogy jókat derüljünk, hogy együtt drukkoljunk a küzdő felek valamelyikének, aki éppen túljárt valaki eszén. Ennyi szín, ennyi változatosság és ilyen tánc nyelv nem csoda, ha kiváló szórakozást nyújt. Pécsi dramaturgok: Vincze Balázs és Uhrik Teodóra mellett feltétlenül megemlíteném a zeneszerzőt Kovács Benjámint, és a díszlet- és jelmeztervező: Molnár Zsuzsát.
Kabaré (fotó: Horváth Judit)
Gyönge szálon, de mégis összefügg Bozsik Yvett Kabaréja a pécsiek előadásával, hiszen ez is egyfajta újjászületés, ugyanis a neves koreográfus nyolc év után először állt színpadra a német húszas-harmincas kabarévilágot felidéző játékban. Micsoda pontos koreográfia, az egymást gyorsan követő jelenetekben igazi színészi teljesítményekkel belecsöppenünk a kor mulatós világába, amikor minden olyan fanyar derűvel történik, olyan édes-bús. Lehetünk nosztalgikusan visszavágyódóak is, nagyban segítenek bennünket Kurt Weill, a Palast Orchester, zenéje, s pláne amikor meghalljuk Max Raabe, valamint Marlene Dietrich énekhangját, legtöbbször tökéletes szinkronszínészként dalolva a színpadról.
A múlt századelő éveinek lelkes rajongójaként tökéletes visszavágyódás, sokszor feloldó öröm, kisebb szomorúságok ébredtek bennem. A társulat minden korú tagja megkapta az őt megillető szerepet, s a sokszor gumirugalmasságú, csodaszép fiatalok minden gúnyban, csipkelődésben boldogan részvevőkként bevonnak bennünket a kabaré világába. S kis szünet után a második részben meglepő módon csak Bozsik Yvett, a Bohóc vezényel oly erővel, oly gyönyörű művet, hogy finom szomorúságunkat, csak a legvégén oldja fel a rendező-koreográfus: Bozsik Yvette, díszlet: Khell Zsolt, jelmez: Bozóki Mara.
Vihetem?