portré

Kismányoky Károly több százezer fotóval dokumentálta Pécset

szerző: Hárságyi Margit
augusztus 22, 2017
kommentek: 0

Látszólag csöndes, szerény szemlélődő, a fényképezőgép szinte hozzánőtt az utóbbi években. Kiállításokon, kulturális eseményeken, régészeti feltárásokon, városi sétái során örökít meg pillanatokat, emberi arcokat, átrendeződő tereket, utcákat, épületeket, városrészeket. Immár több százezres gyűjteménye van a dokumentumfotókból.

Kismányoky Károly (fotó: Mánfai György)

Ha kérdezik, szívesen megosztja velünk tágas gondolatait, ismeretei szerteágazóak, gazdagok. Mennyi tevékenység, kezdeményezés, s legfőképpen alkotás előzte meg Kismányoky Károly jelenét! A Pécsi Műhely alapító tagja, filmek, rajzfilmek, dokumentumműsorok rendezője. Nem kell inspirációkra várnia kívülről, hiszen teremtő vénája állandóan új és újabb kifejezésmódokat keres, s talál. Nagy kísérletező, a formák, a technikák korlátlan kutatója. A közelmúltban Budapesten, a Ludwig Múzeumban és Pécsett, a Nick Galériában is találkozhattunk munkáival. Egyéni és csoportos kiállításokon jelennek meg alkotásai, melyeket egyre jobban keresnek a gyűjtők.

Kevesen beszélgettek vele nyilvánosság előtt, hiszen legtöbbször csoportokban, társakkal tevékenykedik, s ő árnyékban marad.

Hogy miért? A válasz meglepő:
– Osztályidegenként nőttem föl, legelső élményeim a menekülésből származnak, amikor az angol légierő vadászpilótái vadásztak ránk. Az apám rohant velem a kukoricásban, hasalt rám, mert fölülről géppuskáztak, ez a háborúban volt, majd a hadifogolytábor következett – emlékszik Károly. Én ott eszméltem, mint négyéves gyerek. Talán ezek a maradandó benyomások eredményezték nálam, hogy jobb háttérben maradni.

A középiskola, a művészeti gimnázium meghatározó volt életében, erről így emlékezik:
– Egy különleges sziget volt nekünk, szerencséseknek, akiknek sikerült bejutnunk oda, mert rendkívül magas szintű tudást kaptunk, „nem középiskolás fokon”. Az 1956 utáni években a büntetésből perifériára szorult tanárok tanítottak bennünket. Mindenki hálás ezekért az évekért, az egész életünket meghatározó alapokért. Kinyitották előttünk a megismerési szinteket, melyek addig zárva voltak, bekapcsoltak bennünket a rendszerbe, ahova kevesen jutottak el. A művészképzés egyik fontos eleme a kapcsolódás és a válogatási lehetőség a művészet határtalanul nagy készlettárából.

– A Pécsi Műhely tagjai zömmel ott végeztek, különböző évfolyamokon.
– Lantos Ferenc fiatal tanárként került oda, aki mellé később jöttek a képzőművész tanárok. Olyan oktatást kaptunk, amely nem volt jellemző országosan, mert tanáraink nyitottan beszéltek mindenről, és kemény követelményrendszernek kellett megfelelnünk. Akkoriban óriási igény nőtt az emberekben kinyitni az addig zárt világot. Előfordult, hogy 800 ember vett részt egy Vajda Lajosról szóló TIT-előadáson. A legkülönfélébb művészeti ágakból kaptunk bemutatókat, ismerkedhettünk velük.

 

– Amit Lantos tanár úrtól megtanult, mennyire hasznosította az egyetemen, oktatóként, a művészeti kar egyik vezetőjeként?
– A mi tanítványi viszonyunkból partneri kapcsolat lett, melynek alapja az állandó vitatkozás volt. Ezt megkövetelte Lantos Ferenc is, mert ő szintén tanult ebből – ahogy mondta. Például nem tudta hova tenni, mikor egy fényképezőgéppel megjelentem. Hallatlanul komoly vitáink után pár hónappal ő is elkezdett fotózni. Meggyőztük egymást, de később az utak, melyeket megnyitott előttünk, lassan elváltak egymástól, ettől kezdve beszélünk Pécsi Műhelyről.

Kezdettől keresték a formanyelvet, az anyagokat. Megjelentek a természetben, jeleket hagytak maguk után, egyúttal védve a környezetet. Forradalmi változásokat eredményezett közös alkotásuk, ők öten – Ficzek Ferenc, Halász Károly, Pinczehelyi Sándor, Kismányoky Károly, Szíjártó Kálmán – 1968-69-től dolgoztak együtt. A közös álláspont kialakítása sok, késhegyig menő vitával járt (főleg Lantos tanár úrral), ezek csiszoltak össze az alkotókat. Sokan nem tudták ezt felvállalni, ők saját utat választottak.

Kismányoky Károly, Deák Zsuzsa és Békés Sándor egy kiállításmegnyitón

– Kiváló, pezsgő kulturális élet jellemezte akkoriban a várost. Most fókuszba került a Pécsi Műhely iránti érdeklődés, nemcsak Pécsett, hanem külföldön is, New Yorkban, Londonban is jelen vannak alkotásaik.
– Sok művészeti ágban lett divat a ’70-es évek. Valami olyan fogalmazódott meg akkor, ami máig izgatja az embereket. Ki így, ki úgy nevezi ezt, főleg szabadságszinteknek minősítik. Az első nagy lázadás a csőnadrág volt, aztán jött a hosszú haj – generációs lázadás, a korábbi kötelmek kétségbe vonása. Ez volt jellemző ránk is, megkérdőjeleztünk mindent, nem lázadtunk. Kutattuk a hátteret a táj, az utcaművészet bekapcsolásakor is. Ezt az akkori társadalom különböző szinteken tolerálta. Meg kellett találnunk a nagyon szűk csatornákat, melyeken belül mozoghattunk. Egy példa: Erdélyi Zoltán építészmérnök kapta meg a kertvárosi lakótelep tervezését, ahol minket kértek fel az épületeket díszítő zománcmunkákra. Már sok helyen visszaköszönnek ezek a felületek, akkoriban sajnos ez nem tudott megvalósulni, de létrejött a bonyhádi zománctelep, ahol kísérletezhettünk mi is. Mi hittük, hogy a környezet visszahat az emberre, és jobbá teszi azt. Persze nem volt ebben teljesen igazunk.

Soha nem szűnt meg számára a Pécsi Műhely, annak ellenére, hogy mindenki saját maga önállóan alkot hosszú évek óta.

– Mi soha nem pénzháttérrel dolgoztunk, ezért megvolt egy sajátos szabadságunk. A mostani kereskedelmi hálózatokban kerülnek helyükre a munkáink. Bánom, hogy sokat eldobtam, ajándékoztam. Évtizedek óta nem látottak bukkannak elő.

A földrajz-rajz szak elvégzése után évekig dolgozott nagy lendülettel az Ifjúsági Házban, ahol partnerekre lelt kezdeményezéseiben, s elindíthatott számos azóta híressé vált műhelymunkát. De váltania kellett, mert új lehetőségekre vágyott, s a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán dolgozott, ahol:
– … kevesen tudták akkor még támogatni az elképzeléseimet, melyek médiaalapúak voltak. Az állandóan változó világ rugalmas hozzáállást igényel, melyet mindenkinek saját magának kell megteremtenie, s ebből születnek az egyéni reflexiók. A hallgatókat abban segítettem, hogy a sok helyről kapott igazságokat be tudják illeszteni ebbe a változó rendszerbe.

– A pécsi Városi Televízióban, a Pannónia Rajzfilmstúdióban folyton a kifejezésmódot, a formanyelvet keresi. A dokumentálás vágya szülte a fényképezés iránti szenvedélyes vonzalmát, több százezer fotója született az évek során.
– A Pécsi Műhely korszakban ugyanúgy használtuk a fényképezőgépet, mint a ceruzát vagy az ecsetet, nem látom a különbséget, úgy éreztem, mindig ugyanazt csinálom minden munkában. Mindig ugyanazt látom, csak a világ alakul állandóan, a környezet, a szituáció változik meg, ez szüli a feladatot. Amikor a városi tévében dolgoztam, akkor alakultak meg a helyi televíziók, tele hibákkal, szorongásokkal, problémákkal, de a szabadság újszerű terei, lehetőségei is megjelentek. Rövid időszak volt, amikor mindent ki lehetett próbálni. Nem készítettem műsort, mert a tehetségeket kerestem, számukra jelen volt a feladat, melyet a mélyvízből kellett megoldaniuk, én állandó visszakérdezésekkel „oktattam”, de mi egymástól tanultuk ott is a legtöbbet. Eljutottunk oda, hogy nem mentek haza, amíg valamelyik apró feladatot nem látták tökéletesnek. Óriási elégtétel volt, létrehoztunk valami újat. Ma is hálás vagyok a város lakóinak, hogy eltűrték a sok téblábolást, de biztosan a sajátjuknak érezték a műsorokat. Naiv, üde, különleges korszaka volt ez a televíziózásnak.

Kismányoky Károly A mi képernyőnk című kötet bemutatóján (2015) (fotó: Horváth Csaba)

– Mióta lett a fotó a legfontosabb?
– Ez a Művészeti Kar Média Tanszékén kezdődött a 2010-es pécsi kulturális évad idején, amikor látszott, hogy komoly építészeti változások lesznek, melyek ilyen nagy tömegben nem történtek előtte. Akkor kaptunk felkérést a dokumentálásra. Előtte már előadásokat tartottam, hogy csinálták a franciák? Ők először végigdokumentálták azt a Párizst, amit leromboltak a sugárutakkal. Sokszor erősebbnek éreztem ezeket a dokumentumokat, mint számos képzőművészeti alkotást. Elkezdtük rögzíteni a változásokat, de a hallgatók nem értek rá a szöszmötölős munkára. Egyedül maradtam, akkor indult robbanásszerűen ez a tevékenység. Egy példa: a Jókai tér akkori átalakításáról rengeteg fotót készítettem, kezdetben is már lehetett tudni, hogy a kőzet minőségéből botrány lesz. Azóta is figyelem a teret, s a mostani kövezeten jobban élnek az emberek. Kijelölt pontjaim vannak, mindig ugyanonnan szemlélek a fotóimmal.

– Mi lenne a jó sors ezeknek a fényképeknek?
– A többi fotósnak is óriási mennyiségű képe van, de nem tudják kezelni. Egy jó feldolgozási programban – amely jelenleg nincs – áttekinthetővé válnának az állományok. A feldolgozás óriási munka. Ennek előbb-utóbb eljön az ideje.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*