A darabban elhangzó szövegek elsősorban improvizációra alapulnak (fotó: Cseri László)
Órákig tartó évnyitó és -záró ünnepségek, képességeket megkérdőjelező, álmokat sárba tipró pedagógusok. Aki valaha járt iskolába, rendelkezik efféle élményekkel, és ehhez kapcsolódó rémtörténetekkel gyermek- és fiatalkorából. Az „Eck/Janus – Csak egy füzet, avagy” című előadás középiskolás diákok improvizációjára és megírt jelenetekre építve ad döbbenetesen hű képet a hazai iskolarendszer jobbára felszín alatt megbúvó retteneteiből.
A tizenhárom fiatal által megjelenített (és részben általuk írt) darab viszonylag szűk térben, a Pécsi Kulturális Központ Bécsy Tamás Kamaratermében játszódik. A 70-80 fős, telt házas közönség két részre osztva néz egymással farkasszemet, így adva keretet a középső, hosszirányú, egyik végén nyitott játéktérnek. Hiába a korkülönbség, a közönség soraiból fel-felbuggyanó, máskor felcsattanó nevetésből ítélve megelevenednek a gyermekkori emlékek (e cikk szerzője esetén is): az elvett ellenőrzőkönyv, a rugalmatlan, merev, rideg, embertelen pedagógusi szemlélet, az igyekezet, ahogyan egy iskolát – ügyes kommunikációval – kifelé, a nagyvilág számára, felhőtlenül boldog intézményként, a diákok előtt álló lehetőségek paradicsomaként mutatnak be. S éppúgy színre kerül a fecsegő felszín alatt hallgató mély: az életre szóló megaláztatások, indokolatlanul megnyomorított lelkek, kegyetlenül meggyilkolt diákálmok egész sora. Mindez könnyed humorral fűszerezve, némi aktuális kihallásokkal, pl. a kulturális államtitkárra való utalással („Hopp! Pál!”). Fontos hozzátenni, hogy bár a darab diákszemszögből láttatja a valóságot, mégsem tör pálcát a pedagógusok felett, hiszen sokszor a tanárokra is nagy nyomás nehezedik: nem (teljesen) tudva azonosulni az előírásokkal, szabályokkal, maguk sem „tettesek”, „elkövetők”, csak áldozatok.
Az előadás után Tölgyfa “tötyi” Gergely rendezővel beszélgettünk.
Tölgyfa Gergely (fotó: escargohajoja.com)
– Ahogy az Escargo műsorkínálatát nézzük, azonnal feltűnik, hogy feszítően, szorongatóan aktuális témákat dolgoznak fel. Elmondható, hogy az Élet a társulat ihletője, társszerzője?
– Igen, hiszen közösségi színházként működünk. A felnőtt társulattal valóban aktuális témát járunk körbe, a diákok esetén pedig az ő pozitív és negatív érzelmeikből (örömeikből, szorongásaikból, félelmeikből) indulunk ki.
– Az Escargo hajója elnevezés honnan és kitől ered?
– Olyan nevet szerettünk volna találni, amely jól jellemzi a működésünket, gondolatvilágunkat. Megállapítottuk, hogy – akár egy csiga – lassan, de biztosan haladunk egy irányba, nyomot hagyunk magunk után, és ha kell, akkor a hátunkon visszük az otthonunkat. Bár az eredeti francia szó végén van még egy „t” betű is (escargot), ezt mi szándékosan hagytuk el, mert ezáltal beismerjük, hogy nem vagyunk tökéletesek. Előadásainkba itt-ott becsúszhat egy-egy hiba, de ez később akár erénnyé is válhat.
– Korábban, egy Önnel készült interjúban így nyilatkozott: „Azt tudom mondani egy előadásra, hogy szerintem a közönség élvezi, megy vele, ami egy szuper jó dolog, de valamit mindig látok, mindig van egy De”. Ez rendezőként „csiszolást” jelent vagy alakulást?
– Az utóbbit. Amikor diákokkal dolgozom, mindig arra törekszem, hogy a mondanivaló, az üzenet friss, a játszók számára aktuális maradjon.
Az előadás hűen tükrözi a diákok érzelmeit, állást foglal, de nem ítélkezik (fotó: Cseri László)
– Hogyan születnek meg a darabok? Például kik az „Eck/Janus – Csak egy füzet, avagy” alkotói, szerzői?
– Ezzel a diákcsoporttal már három éve dolgozom. Sokféle témát feszegettünk, intelligens, empatikus és önreflexióra képes fiatalokról van szó. Mégis úgy éreztem, hogy a munkánk végeredménye nem tükrözi ezt. Hetente végzünk közös munkát, ez elsősorban ön- és közösségfejlesztő tréninget jelent. Ezen alkalmakkor igen sokat megtudok a fiatalok problémáiról, érzéseiről, és természetesen mindez belátást enged az őket legmélyebben foglalkoztató témákba is. Azt vettem észre magamon, hogy mintha nem akarnám meghallani az iskolát mint problémaforrást.
– Miért?
– Féltem hozzányúlni a témához. Megosztottam a csoporttal ezt az érzést, akik visszaigazolták a feltevéseimet. Idén, február végén kezdtünk el foglalkozni mindennel, ami az iskolával kapcsolatos viszonyulást jelenti. Egy performance nap keretében páros jeleneteket rendeztünk. Nem kellett a nézői reakciókkal foglalkozniuk, hiszen az volt a feladatuk, hogy az iskolához fűződő érzelmeiket performatikus formában kifejezzék. Mindehhez egy üres iskolát választottam helyszínként, amelyet a játékos munka idejére magunkra zárattam. A közeg és az érzelmek őszinte feltárása annyira inspiráló volt számunkra, hogy a félelmeinket leküzdve feldolgozzuk a témát.
– Így jegyezték le a szövegeket is?
– Azok elsősorban improvizációra alapulnak. Néhány előre megírt jelenet is van a darabban, ezek szerzője Cseri Hanna.
– Szintén idézet a már említett interjúból. Ön így fogalmaz: „(…) valahogy azt érzem, akik tőlünk kikerülnek, azok a fiatalok nagyobb valószínűséggel egészségesen gondolkodó emberekké válnak. Ha valami, ez nagy haszna lehet a diákszínjátszásnak.” Sokszor igen pesszimista, elítélő véleményeket hallunk a tizenéves korosztályról: csak nyomkodják a telefonjukat, nem érdekli őket semmi. Közben egészen más az alaphelyzet…
– Mindig igyekszem megvédeni ezt a korosztályt. Magyarországon erősek az előítéletek, bárkivel szemben. Az az érzésem, hogy itthon az embereket nem is egy-egy társadalmi csoporttal, hanem egymással szemben kellene érzékenyíteni. Meg kellene hallani és érteni, hogy hiába hódított teret a virtuális világ, s lett mindennapossá az okostelefonok használata, a fiatalok ugyanúgy emberi problémákkal küzdenek, komoly érzelmekkel, gondolatokkal rendelkeznek. Más kérdés, hogy a felnőttek szeretnek erre legyintgetni, mondván, mi ez az ő mindennapi gondjaikhoz, terheikhez képest. Ennek következménye, hogy a gyerekek nem kommunikálnak őszintén a szüleikkel, és egyáltalán a felnőtt társadalommal. Amúgy az okostelefonok „bújása” érdekes kérdés, és tudom, hogy a virtuális világban való túlzott elmerülés komoly gondokat, koncentrációs zavarokat is okozhat. Száz éve azt mondták a fiatalokról, hogy egyfolytában újságot olvasnak, még az utcán sétálva is. A befelé fordulást és az információéhséget tehát nem a mai kor szülte.
A rendező a társulat tagjaival rendszeresen végez ön- és közösségfejlesztő tréninget, ez is hozzájárul az érzelmek feltáráshoz (fotó: Cseri László)
– Az előadásnak a Pécsi Kulturális Központ adott teret, amelynek termében remekül érvényesültek a feszültséggel, érzelmekkel teli, sok humorral átszőtt jelenetek. Nyilván a helyiség befogadóképessége véges, s jó volna, ha minél több emberhez eljutna a darab. Gondolkodnak-e más helyszíneken, vagy esetleg turnén?
– Sajnos a fiatalok szerteágazó elfoglaltságai miatt nagyon nehéz megszervezni a próbákat. Az iskolai órák (és az azokra való felkészülés) mellett zeneiskolába, sportolni járnak, nem beszélve a szakkörökről és más programokról. Többen a fellépőink közül most érettségiznek. A felnőtt társulattal már más a helyzet: velük Budapesten és más városokban is bemutatkoztunk már. Fontos tudni, hogy nem klasszikus színházi társulat vagyunk, hanem az alkotási folyamat mellett szervezőmunkát végzünk, pályázatokat írunk, s ha kell, kicseréljük a villanykörtét is.
